Fohászkodtak, imádkoztak, az eszközeiket a templom falához tették, és a pap megszentelte. Hagyomány volt az aratókoszorú vitele is, amit az utolsó kalászokból készítettek, és a gazda házához vitték. A koszorúvivőt nyakon öntötték, hogy ne hiányozzon a búzának az eső.

Régen talán még fontosabb volt az időjárás, mint a mostani, gépiesített világban. Az aratás 60-70 évvel ezelőtt nagy összefogást igényelt, és kézi erővel történt a munkálatok majdnem teljes egésze. Az aratás elengedhetetlen kellékei anno a sarló és a kasza voltak. A sarlóval való aratás kifejezetten asszonyi munkának számított, míg kaszával csak férfiak dolgoztak. A marokszedés szintén az asszony feladata volt, a kévék bekötése és összehordása ismét férfi munkának számított.

Általában a családok, rokonok összefogtak, és egymásnak segítve takarították be az éppen aktuális gabonát. Lovaskocsin behordták az adott gazda házához, ahol a falu cséplőgépén kiverették a szemet. Mindenkinek meg volt a feladata, ki adagolt ki elszedett. A kihulló szalmát kazalba rakták. A munka végeztével következik az aratóünnep, amely már a középkorban is szokás volt.

Manapság, teljesen gépesített a termény betakarítás. Hatékonyabb, gyorsabb, és kevesebb ember munkáját veszi igényben. A modern aratógépek képesek mérni szemveszteséget, nedvességtartalmat, a GPS pedig segít a táblatartásban.

Érdekesség, hogy a halászok is e napon ünnepelték védőszentjüket, Szent Pétert. A nap előestéjén rúdra kötözött ponttyal végigjárták a falut, másnap a vízparton halpaprikás és túrós csusza evéssel folytatódott az ünneplés.