Az I. világháborút lezáró trianoni békediktátum indította el azt a folyamatot, melynek során a magyar külpolitika olyan kényszerpályára került, ami szinte egyenesen vezetett a Don partjára. A ’20-as és ’30-as évek magyar társadalmának szinte nem volt olyan része, mely beletörődött volna az elcsatolt területek és a határ túloldalára került honfitársak elvesztésébe, illetve a béke elfogadásába. Mivel az angol és francia politika az 1938-as müncheni konferenciáig hajlandóságot sem mutatott a békediktátum felülvizsgálatára, nem maradt más szövetséges, mint az I. világháború nagy vesztesei, a Párizs környéki békékkel elégedetlen Olaszország és a Versailles-ban megalázott Németország. Amikor 1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, a magyar vezetés komoly dilemma elé került. Bár a németek ekkor még nem kérték a magyar részvételt (és a honvédség sem volt felkészülve a határokon túli harcokra), de sok jel utalt arra, hogy nem lenne tanácsos kimaradnunk a háborúból. 1941 decemberében Moszkvánál elakadt, sőt komoly veszteségeket szenvedett a német villámháborús hadigépezet, így arra kényszerült a német hadvezetés, hogy az 1942-re tervezett hadműveletekbe nagyobb arányban vonja be fegyvertársai hadseregeinek erejét – ismertette az előzményeket Nagy Roland, aki így folytatta: a hadsereg – amelynek parancsnoka Jányi Gusztáv vezérezredes volt – 210 000 katonáját 1942 áprilisa és júliusa között szállították ki a keleti front déli szakaszára. A német hadiipar ekkor már a saját csapatai ellátására sem volt képes, így nem voltak abban a helyzetben, hogy a magyarok felfegyverzésre tett ígéreteiket teljesítsék. A későbbi védelmi harcokban különösen hiányoztak a páncélosok, a páncéltörő fegyverek, a tüzérségi vontató eszközök, valamint az egyéni felszerelések. A gyengén felfegyverzett magyar hadseregnek 1943. elején a Voronyezs és Pavlovszk közötti mintegy 200 kilométeres arcvonalat kellett védenie. A szovjetek ellentámadása 1943. január 12-én vette kezdetét, s két hét alatt szinte teljesen felőrölte a magyar haderőt, bekövetkezett az a katasztrófa, melyre azóta is kegyelettel emlékezik a nemzet. Körülbelül 125 ezer főre tehető a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadseregnek a keleti hadszíntéren elesett, megsebesült és fogságba esett honvédjeinek és munkaszolgálatosainak száma.

Az emlékező prezentációt követően a kegyeleti ünnepség az evangélikus templom falán elhelyezett emléktáblánál folytatódott, ahol Farkas Etelka lelkész mondott imát, majd elsőként az önkormányzat nevében Lazók Zoltán polgármester, Rajnai Gábor alpolgármester és File Beáta jegyző, őket követően a pártok-, civil és társadalmi szervezetek képviselői, illetve a város lakói helyezték el az emlékezés koszorúit, virágait, mécseseit.