A szatmári béke objektív megközelítése szinte lehetetlen vállalkozás, hiszen a szakirodalomban, a szépirodalomban, illetve ezzel összefüggésben a történeti köztudatban és a politikában homlokegyenest ellentétes álláspontok ütköztek és ütköznek mind a mai napig. Ez az esemény a Károlyi Sándor a kuruc haderő főparancsnoka és Pálffy János horvát bán, a Habsburg-uralkodó magyarországi haderejének főparancsnoka között létrejött egyesség írásban történt rögzítése, amelyet a köznyelv szatmári békének nevezett el.

A 17. század végére a magyar rendiség és társadalom több évtizedes sérelmei a török kiűzése ellenére nemhogy csökkentek, de egyre súlyosabban növekedtek és a felmerülő politikai, gazdasági és társadalmi problémákra a Habsburg Monarchia vezetése nem tudott megfelelő válaszokat adni. Az elégedetlenség élére a meghatározó családi hagyományokkal rendelkező magyar főúr II. Rákóczi Ferenc. 1703-ban a korábbiaktól eltérően egy olyan fegyveres konfliktus bontakozott ki, amely méltán érdemelte ki az első magyar szabadságharc elnevezést, hiszen 1707-ben Ónodon mondták ki először a Habsburg-ház trónfosztását.

A határozott politikai célokkal rendelkező Rákóczi a szabadságharc nyolc éve alatt több esetben is előnyös megállapodást köthetett volna, ám ezek a tárgyalások (1703: Gyöngyös, 1704: Selmecbánya, 1705–1706: Nagyszombat) nem vezettek eredményre, hiszen a kiindulási pontok távol voltak egymástól. A legégetőbb kérdés Rákóczi erdélyi fejedelemségének elismerése volt, hiszen ezt az udvar semmiképpen nem akarta engedni, Rákóczi pedig érthető módon hatalmáról nem akart lemondani. A sorozatos katonai kudarcok és a kitört pestisjárvány azonban egyre inkább kényszerhelyzetet állítottak a szabadságharc vezetői elé. 1710 őszén több olyan esemény történt, amelyek – mint az később kiderült – komolyan befolyásolták, hogy egy éven belül már béke honolt az országban.

A hadi események terén a romhányi csatavesztés, Érsekújvár, Eger, Szolnok várainak elvesztése a kurucokat gyakorlatilag arra a területre szorított vissza, ahonnan a szabadságharc 1703-ban elindult, ennek eredményeként egyre többen hagyták el Rákóczi seregét. I. József császár és király Pálffy Jánost bízta meg a magyarországi seregek vezetésével és utasításba adta neki, hogy tartózkodjon a nagyobb hadműveletektől, viszont felhatalmazta arra, hogy tárgyalásokba kezdjen a mielőbbi megegyezés reményében. A vezérlő fejedelem 1711. február 11-én Salánkon gyűlést tartott, ahol egyrészt tudatta híveivel, hogy Lengyelországba utazik, hogy külföldről katonai segítséget hozzon a szabadságharc folytatásához, másrészt Károlyi Sándorra bízta a katonák vezetését, miközben meghagyta számára, hogy a politikai kérdésekről folyamatosan tájékoztassa.

Károlyi és Pálffy 1711. február–április során több tárgyalási fordulóban alakítottak ki egy olyan megegyezés-tervezetet, amely mindkét fél számára vállalható volt. I. József 1711. április 17-i halála nyomán azonban az egyezséget komolyan veszélyeztető szituáció állt elő, hiszen Pálffynak az elhunyt uralkodótól kapott felhatalmazását visszavonták. Pálffy ezt követően írt az udvarba, hogy a tárgyalások immár a befejező szakasznál vannak, és nem tartaná szerencsésnek, ha a helyzetet megfelelően nem ismerő utódja esetleg felrúgná az eddig elért eredményeket. Bécsben több napon keresztül komoly vita folyt a békepárt és a békés kiegyezést szorgalmazó, illetve a háborút erővel lezárni törekvő és a magyar lázadók meghódoltatását szem előtt tartó pártok között, végül előbbi kerekedett felül és az elhunyt uralkodó felesége, Eleonóra régenskirályné engedélyt adott a megállapodás megkötésére.

A megállapodásban szereplő pontok elsősorban a felkelők személyi helyzetéről rendelkeztek: gyakorlatilag ez a kompromisszum biztosította számukra – természetesen hűségeskü ellenében – a személyi és vagyoni bántatlanságot, közkegyelmet adott, a nemesi kiváltságokat is elismerte és ígéretet tett a vallásszabadság tiszteletben tartására. A szatmárinak nevezett béke aláírására a császár-király meghatalmazottjai által 1711. április 29-én került sor Nagykárolyban, ezt követően a majtényi síkon a kurucok letették a fegyvert és hűségesküt fogadva ők is elfogadták az egyezményt, a ratifikálásra pedig május 26-án Bécsben került sor.