Az operettben (a szó kis operát jelent) a párbeszédek énekszámokkal és táncbetétekkel váltakoznak, a műfaj sajátossága a dallamos, fülbemászó zene, a fordulatos történet, a látványos díszlet és jelmez. Születésekor a nagyváros tömegszórakozását szolgálta, de a könnyed történettel gyakran társadalmi szatíra és gúnyos hang párosult. Első igazi mestere a német születésű francia Jacques Offenbach, a “Champs-Élysées Mozartja” volt, akinek leghíresebb műveit – Orfeusz az alvilágban, Szép Heléna – sokszor állították színpadra itthon is. A műfaj gyorsan meghódította az Osztrák-Magyar Monarchiát, de közben át is formálódott: a soknemzetiségű birodalom népeinek zenéjéből és táncaiból – valcer, polka, mazurka, csárdás, verbunkos és cigányzene – merített, a táncbetétekben a francia kánkánt a keringő váltotta fel, Magyarországon a népszínművek hatása is jelentős volt.

Magyar nyelven először 1860. szeptember 22-én játszottak operettet, Offenbach: Eljegyzés lámpafénynél című művét. Két évvel később megszületett az első magyar operett is: A szerelmes kántor. 1864-ben elkészült az első 3 felvonásos magyar operett. Magyarország hamarosan “operett-nagyhatalom” lett, Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Huszka Jenő darabjai itthon és külföldön is hatalmas sikert arattak. Az első külföldön is hódító magyar operett 1902-ben Huszka Jenő Bob hercege volt, ezt követte Lehár Ferenc műveinek diadalútja (A víg özvegy, Luxemburg grófja, A mosoly országa). A legismertebb magyar operett minden kétséget kizáróan Kálmán Imre Csárdáskirálynője.

Az operett műfaját többször temették, nevezték elavultnak, népszerűsége mégis töretlen. A mai operett előadások nem a 20. vagy a 19. század nosztalgikus lenyomatai, a művek ugyan különböző korokban születtek, de az igényes előadások mindig érvényes, jelen idejű üzenetet, életérzéseket hordoznak. A műfaj a Fővárosi Operettszínház jóvoltából él és virul itthon és a nagyvilágban.