Az 1948-ban alapított Országos Mentőszolgálat hazánk legnagyobb mentő- és egészségügyi intézménye, mely 74 éve látja el mentési és betegszállítási feladatait. A szervezett mentés előzményei a 19. század utolsó harmadára nyúlnak vissza. Jogelődei az 1887. május 10-én alapított Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület és az első világháborút követően 1926-ban életre hívott, országos kiterjedésű mentőállomás-hálózatot üzemeltető Vármegyék és Városok Országos Mentő Egyesülete volt.

Nemzeti mentőszolgálatunk a mentés centralizáltabb struktúrájával, hierarchikusan felépített szervezeti formájában fejlődött tovább. Ennek megfelelően működése is egyedülálló; induláskori mentőállomás-hálózatát több mint háromszorosára, személyi állományát húszszorosára, járműveinek számát hatszorosára növelte.

Az alapításkori 76 mentőállomásból álló országos hálózat fejlődése változatos képet mutat. Az indulást követően, az 1960-as években dinamikus fejlődés vette kezdetét, mely az 1980-as évek végétől ismét felgyorsult. Napjainkban a Mentőszolgálat 255 mentőállomással rendelkezik; telepítésük koncepciója a mentőegységek riasztását követő 15 percen belüli helyszínre érkezés biztosítása, mely megegyezik az Európai Unió mentéssel kapcsolatos direktívájával.

Az Országos Mentőszolgálat egységes szakmai elvek mentén 19 mentésirányító csoportból országos lefedettségű híradástechnikai apparátusával irányítja a teljes gépjármű állományt. Mentőegységei 40 millió kilométert tesznek meg Magyarország útjain. Személyi állománya közel 8500 mentődolgozóból áll, mely évente több mint 1.2 millió mentőfeladatot teljesít.

Gépjárműállományának alakulása szervesen összefüggött az állomáshálózat fejlődésével. Az induló kocsipark 1948-ban 140 db, napjainkban mintegy 1000 db gépjárműből áll. A földi mentés és annak irányítása mellett légi mentést és sürgős légi betegszállítást is végez. Ennek szervezeti formáját az OMSZ 1958-ban alapította. A mentőhelikopterek megjelenéséig (1980) szekunder transzport formájában repülőgépekkel szállították a betegeket.