Okait ennek a jelenségnek rég kutatja már, de kielégítő megoldását máig sem találta meg a meteorológiai tudományos vizsgálódás. Az igaz, hogy ennek adatai még vajmi rövid időre terjednek vagy sokkal szűkebb megfigyelési területről valók, hogy sem törvényerejű következtetéseket lehetne belőlük levonni. Itt azonban készen kapja a tudomány a majdnem kivétel nélkül szabályszerűséggel ismétlődő évi jelenséget, amely a fent jelzett időponthoz oly közel jár még ingadozásaiban is, hogy ősrégi idők óta bizonyos kalendáriumi napokhoz kötötte a néphagyomány meteorológiája. Csak az okot kellene kideríteni, a tény nem szorul megállapításra.

Ezek sorában eléggé ismeretessé vált az, amely a május közepe táján rendesen beálló fagyok okát Magyarország talajviszonyaiban keresi. Wilhelm Von Bezold véleménye szerint világrészünk tavaszi felmelegedése, mely déltől észak felé haladó irányban történik, főleg a nagy magyar Alföldön ér el korán igen magas fokot, amivel e tájon aránylag igen magas hőmérőállás mellett, ehhez képest alacsony légsúlymérői állás szokott járni. Ennek, a vele egy időben Európa nyugati részén uralkodó erős északi szelek a következményei. Ezek könnyen előidézik a tetemes hőcsökkenést, mely főleg a szél hirtelen megálltával tetemes károkat okozhat, fagyokig is süllyedhet.

Anélkül, hogy büszkék lennénk rájuk, a „fagyosszenteket” akár megtehetjük magyaroknak vagy legalább földieinknek is. Méltán félünk tőlük, s nemigen áldjuk őket. Ismerősen cseng az ember fülében a három legfőbb fagyosszent neve, a Pongrác, Szervác és Bonifác név, olyan „rácosan”.

Pedig e három jámbor szentje az Istennek igazán nem tehet arról semmit, hogy naptári évfordulójuk épp e rosszhírű napokra esik. Ők igazán sem életükben, sem halálukban nem szolgáltak rá, hogy ily szomorú dicsőségre tegyenek szert a hagyományos meteorológia révén.