A "csekei remete" kétszáz éve, sőt élete végéig sem tudhatta, hogy – az általa nem a legjobbnak tartott – költeménye nemzeti himnuszunkká válik. Miként azt sem, hogy bár jeles költő és politikus, s a reformkor talán legkiválóbb szónoka volt, személye azonosul a költeményével és költeménye a nemzettel. Mint Babits írta Kölcseyről: neve már alig jelentett mást, mint a magyarság sóhajtó száját s fohászkodó keblét.

Hosszú és kanyargós út, véletlenek sora kellett ahhoz, hogy a Krúdy Gyula által egyszemű üstökösnek aposztrofált költő verséből megzenésített, énekelhető, majd általánosan énekelt néphimnusz, első számú nemzeti imádságunk lett.

A Hymnus 1828 végén jelent meg először Kisfaludy Károly Auróra című lapjában, de nem keltett nagyobb feltűnést, még akkor sem, amikor helyet kapott Kölcsey 1832-ben, Pesten kiadott első kötetében, "A magyar nép zivataros századaiból" alcímmel ellátva. A fordulatot – évekkel Kölcsey halála után – az hozta, hogy a Nemzeti Színház igazgatója, Bartay Endre nyilvános pályázatot hirdetett meg magyar szövegű és dallammintázatú „népmelódia” alkotására: elsőként, 1843-ban Vörösmarty Szózatának, majd a következő évben Kölcsey Hymnusának megzenésítésére. Az utóbbira tizenhárom pályamű érkezett, és a bírálóbizottság egyhangúlag Erkel Ferencét ítélte a legjobbnak. A zeneszerző-karmester művét Deák Ferencnek ajánlotta, így az 1844 szeptemberében Pesten megjelent kotta díszes címlapja szimbolikusan összekötötte a három reformkori nagy Ferenc nevét és szellemét.

A Himnuszt 1844. július 2-án mutatták be a Nemzeti Színházban. Széles nyilvánosság előtt bő egy hónappal később, augusztus 10-én énekelték először, az óbudai hajógyárban, a Széchenyi nevű gőzös ünnepélyes vízre bocsátásakor. Öt nappal később pedig a Himnusz először csendült fel egyházi ünnepségen, a Rákos mezején, a pesti őrhad zászlószentelésén, több tízezer ember jelenlétében. 1848. március 15-én este már magától értetődő volt, hogy a Nemzeti Színházban a Rákóczi-induló, a Marseillaise, Petőfi Nemzeti dala után Kölcsey–Erkel Himnuszát és Vörösmarty megzenésített Szózatát is előadták.

A 200 éve megírt és 179 éve megzenésített Himnusz azért lett nemzeti imádságunk, mert a magyar nép tette azzá. Bár ma is többféle kotta szerint éneklik, játsszák, a dallam nem változtat szövegén. Akár olvassuk, szavaljuk, énekeljük, nemzeti identitásunk és összetartozásunk, haza- és szabadságszeretetünk legfőbb jelképe és kifejezője szerte a világon, ahol magyarok élnek.