1919. január 18-án Párizsban megnyílt az a békekonferencia, amelyre a magyar delegáció – gróf Apponyi Albert vezetésével – 1920. január 6-án érkezett meg. A békekonferencia január 15-én közölte a magyar féllel az antant békefeltételeit. Apponyi 16-án szóban fejtette ki a magyar álláspontot. A 14 részből álló tervezet a többi vesztes állammal kötött szerződés elveit és mintáját követte, és Magyarország számára rendkívül súlyos feltételeket rögzített.

A következő hetekben és hónapokban a békekonferencia fórumain a békeszerződés kérdéseiről voltak ugyan különbségek, viták és nézeteltérések is a győztes hatalmak között, s a magyar fél is benyújthatott különféle dokumentumokat és jegyzékeket, a konferencia legfelső szervei azonban végül is érdemi változtatások nélkül hagyták jóvá az év eleji tervezetet.

A 14 részből álló békeszerződés első része a Nemzetek Szövetségének alapokmányát tartalmazta, a második rész Magyarország határait rögzítette, a harmadik a szomszéd- és a többi országgal szembeni kötelezettségeit, az ötödik a katonai megkötéseket, a hatodik rész a hadifoglyokkal, a hetedik a háborús bűntettekkel, a nyolcadik és kilencedik a jóvátétellel foglalkozott.

A végleges szöveg átvétele után a magyar delegáció hazautazott, elkészítette jelentését a nemzetgyűlésnek és a kormánynak, amelyben a döntéseket mélyen igazságtalannak nyilvánította, de az ország gyengeségére és elszigeteltségére tekintettel a szerződés aláírását javasolta, majd május 19-én lemondott

A békeszerződés aláírása 1920. június 4-én, magyar idő szerint 16 óra 32 perckor történt meg a versailles-i királyi palotát övező park Grand Trianon kastélyában. Magyar részről az okmányt Bernárd Ágoston népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd követ írták alá, akik a továbbiakban nem kívántak szerepelni a közéletben.

A békeszerződés eredményeképpen a Magyar Királyság elveszítette területének több mint kétharmadát, így az ország területe 282 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre csökkent. Az ország lakóinak száma 18,2 millióról 7,6 millióra esett vissza. 1910-ben a Magyar Királyságban élő magyar népesség az össznépesség több mint 48 százalékát tette ki. Noha az elcsatolt területeken élők többsége nem volt magyar nemzetiségű, a békeszerződés során az országhatárok megvonása még nagyjából sem követte a nyelvi vagy nemzetiségi határokat. Sok esetben egységes tömbben élő magyar lakosságú területeket is elcsatoltak. Mintegy 3,3 millió magyar rekedt kívül az új magyar állam határain, azaz magyarok kerültek szülőföldjükön kisebbségbe.

A trianoni békeszerződést a magyar társadalom igazságtalannak tekintette. Aláírásának napján zárva maradtak az üzletek és az iskolák, gyászkerettel jelentek meg a napilapok, a fővárosban százezrek tüntettek ellene. Az országzászlót ettől kezdve csak félárbócig vonták fel. Az országgyűlés 1920. november 13-án fogadta el a békeszerződést, melyet 1921. július 26-án hirdették ki és iktatták törvényeink közé. Történelmünkben ez az egyetlen törvény, mely gyászkeretben jelent meg.

1920 június 4., a trianoni békeszerződés aláírása, a magyar nemzet gyásznapja, melyről így írt a korabeli tudósító:

„A budapesti templomokban ma délelőtt megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették… Ma elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, Székelyföldet, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, a vértanúk városát, Aradot, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert… A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen. Egész Budapest a gyászünnep hatása alatt állott."