Szeles, de végre napsütéses reggel köszöntött Oroszlányra a nyári napközi negyedik hetének utolsó előtti napján. A Hunyadi Mátyás Általános Iskola udvaráról ezúttal nem játékhoz vagy kézműveskedéshez gyülekeztek a gyerekek, hanem gyalog indultak el egy különleges programra: ellátogattak az oroszlányi Bányászati Múzeumba.

A volt XX-as akna területén kialakított szabadtéri és földalatti kiállítótér nemcsak a város egyik legkülönlegesebb turisztikai látványossága, hanem valódi időutazás is a szénbányászat világába. A táborozókat Mózes Attila tárlatvezető fogadta, aki először a szabadtéri gépparkot mutatta be. Mielőtt leereszkednénk a föld alá, idézzük fel, mi minden történt az elmúlt négy hétben a napköziben.

A tanév lezárultával az önkormányzat nemcsak a közétkeztetést biztosította, hanem valódi odafigyeléssel, tartalommal teli napközit is szervezett a kisebbeknek. Június 23-án indult a nyári napközi az Oroszlányi Hunyadi Mátyás Általános Iskolában, és négy héten át minden hétköznap reggeltől délutánig vidámság, mozgás, játék és kreatív tevékenység töltötte meg az iskola udvarát és tantermeit.

Az idei évben különösen sok család élt a lehetőséggel: 51 gyermek jelentkezett, a heti létszám pedig 32 és 42 fő között mozgott. A szülők többsége dolgozik, így nagy segítséget jelentett számukra ez a biztonságos, tartalmas megoldás. A gyerekekkel minden nap több pedagógus és nevelő foglalkozott. Úgy osztották be őket, hogy minden kiscsapatra jusson egy figyelő szem és segítő kéz.

A programokhoz szükséges kézműves alapanyagokat, játékokat, kártyákat és rajzeszközöket részben pályázati forrásból, részben városi támogatással szerezték be, így volt miből válogatni, akár barkácsolásról, akár kreatívkodásról volt szó. Hogy a nyár igazán emlékezetes legyen, egy strand- vagy uszodalátogatás is hozzájárult, ahol a gyerekek önfeledten lubickoltak és nevettek a vízparton.

Most térjünk vissza a Bányászati Múzeumhoz, ahol az utolsó hét egyik legizgalmasabb programja zajlott.

A szabadtéri géppark már első pillantásra lenyűgözte a gyerekeket. A korábban föld alatt szolgáló, mára rozsdás, olajfoltos felületű, mégis impozáns gépek sajátos hangulatot árasztanak. Ezek a robusztus szerkezetek nem díszletként állnak ott – valóban dolgoztak, fáradhatatlanul, porban és sötétben, évtizedeken át. A gyerekeket két pedagógus kísérte, a felfedezés pedig itt kezdődött. Mózes Attila tárlatvezető nemcsak mesélt az eszközökről, hanem be is indított néhányat. Az egyik gép hirtelen, mennydörgésként törte meg a csendet. A gyerekek ösztönösen befogták a fülüket, néhányan hátrébb léptek, mások csillogó szemmel figyelték az óriás fogaskerekek mozgását. A robaj, a rezgés és a szagok együtt olyan valóságélményt adtak, amilyet tankönyv vagy fénykép sosem tudna visszaadni.

A kaland ezután a felszín alá vezetett, pontosabban egy valósághűen berendezett, mesterséges bányajáratba. Mielőtt beléptek volna, mindenki felvette a kötelező fejvédőt, a klasszikus kobakot, majd beszálltak a kasba. A sötét fülkében fény- és hanghatások keltették életre az ereszkedés élményét, mintha valóban egy mélyen fekvő, zárt munkatérbe tartottak volna. Volt, aki megjegyezte: „Ez nem is igazi, mert besüt a nap a réseken”, de a többieket inkább az élmény ragadta magával. Izgatottan figyelték a körülöttük zajló eseményeket, miközben hangosan megosztották egymással benyomásaikat.

Lent sötét vágatok, acélsodronyok, biztosító berendezések, robbantáshoz használt eszközök és az egykori bányászok mindennapjait idéző részletek fogadták őket. A tárlatvezető az elővájástól a frontig vezette végig a csoportot, miközben sok érdekességet is megosztott a bányászok nehéz és veszélyes munkájáról. A járatokat halvány fény világította be, a falakon eredeti felszerelések lógtak, a szűk folyosók pedig hűen idézték fel az egykori földalatti világot. A gyerekek közül többen most először tapasztalhatták meg, hogyan és milyen körülmények között dolgoztak azok az emberek – köztük sok oroszlányi családtagjuk, rokonuk –, akik nap mint nap itt keresték meg a kenyerüket.

A múzeumlátogatás végén a gyerekek a kisvasutat is kipróbálhatták, amely méltó lezárása volt az élményekben gazdag délelőttnek. A síneken kanyargó, apró kocsikba beszállva újabb izgalom vette kezdetét: volt, aki integetett a többieknek, mások vidáman nevetve kapaszkodtak, miközben a vonat lassan elindult a múzeum udvarán kialakított pályán. A mozgás, a zötykölődés és a játékos utazás nemcsak szórakoztató volt, hanem segített feldolgozni a sok új benyomást is. A kisvasút nem csupán egy jármű volt, hanem maga is az élmény részévé vált, egy vidám búcsúként a föld mélyének különös világától.