A tiszteletadáson Ábel Attila, a sírkertben nyugvó néhai Nagy Sándor huszár őrvezető unokája így emlékezett: - Tizenkét magyar katona sírja előtt állunk. Olyan katonák sírjánál, akik a legtöbbet adták a hazájukért, amit ember adhat érte. Olyan időkben, amikor ép ésszel már nem lehetett hinni a győzelemben. 1945 elején minden hamis hír, minden csodavárás mellett tudni lehetett, hogy a létszámban és haditechnikában is fölényben lévő szovjet hadsereg le fog győzni bennünket. Mit gondolhatott ez a tizenkét katona, amikor megkapta az utolsó behívót, az utolsó ellentámadásra indító parancsot? Miben bízhattak, mibe kapaszkodhattak az utolsó pillanatukig? Talán csak az, aki került már a saját életében a halál közvetlen közelébe, csak az sejtheti. A harcokban elesett katonák közül négyen kerékpáros zászlóaljban szolgáltak, hárman huszár ezredben, ketten a gyalogos zászlóaljban. Hármuk csapattestéről nem tudunk – mondta.

Az elesett bajtársak név szerint: Baranyai Gábor tizedes, Flóra Ferenc tartalékos honvéd, Horváth Ferenc honvédhuszár, Ignácz Mihály őrvezető, Kovács Ferenc tartalékos honvéd, Kovács Mihály honvédhuszár, Lisziák Lajos honvéd, Nagy Sándor huszár őrvezető, Nyerges János honvédhuszár, S. Molnár Ákos tartalékos zászlós, Szakács Pál és Varga János honvédek.

Végül a megemlékezők mécseseket gyújtottak a síroknál, megkoszorúzták az elesett hősök emlékoszlopát, majd közösen énekelték el nemzeti imánkat, a Himnuszt.