A kéményseprők – akiket füstfaragóknak is neveztek – évszázadokon át különös jelenségnek számítottak kormos ruháikkal, szinte egyforma felszerelésükkel, a nyakukban lévő fehér sállal. Hajdanán házról házra jártak, és egy drótra erősített kefével végezték a kémények tisztítását.

Az évek múlásával, a fűtési rendszerek korszerűsödésével már különbséget tettek a téglakémény és bádogkémény tisztítása között: egyikhez vasból készült kefét, másikhoz műanyagot használtak, hogy ne sértse fel a kémény belső falát.

A néphiedelem úgy tartotta, hogy kéményseprővel találkozni szerencsét jelent, különösen ha ez szilveszterkor vagy újév reggelén történik. A hagyomány szerint ilyenkor meg kellett fogni a ruhán egy gombot, és gyorsan “elszavalni”: Kéményseprőt látok, szerencsét találok.

A babona szerint addig nem volt szerencsés elengedni a gombot, amíg szemüveges alakot nem pillantott meg az emberfia. Hatásosabbnak mondták, ha a kéményseprő seprűjéből sikerült egy szálat elcsenni, és azt mindig maguknál tartani, mert úgy vélték, az a biztos szerencse záloga lesz.

A szerencsét hozó kéményseprők jókívánsága 1915-ben megjelent az akkor divatos falvédőkön az alábbi szöveggel: „Urunk Isten, arra kérünk, hogyha egy házba betérünk, hozzunk szerencsét a házba, ne boruljon az gyászba. Legyen búnak-bajnak vége, jöjjön el a boldog béke, az elmúlt év után most egy békésebb jő, ezt tiszta szívből kívánja a kéményseprő”.

Hasonló “egyéniségek” ma már nincsenek, a világ fejlődik. Magyarországon 2015-ben a katasztrófavédelem vette át a kéményseprés közszolgáltatás felügyeletét, azóta hiába is keresnénk az évszázadokon át köztiszteletben álló kormos szakikat.

Forrás: Sokszínű Vidék

Fotó: Fortepan