A felvétel nyitányaként- a közelgő Nemzetközi Nőnap alkalmából- Nagy Csaba, a civil szervezet elnöke jelképesen virággal köszöntötte a hölgyeket. Ezt követően, március 15-e elő zöngéjeként „Nem csak ápoltak és varrogattak – Izgalmas női sorsok az 1848-as forradalomból” címmel Katona Csaba történész, a BTK Történettudományi Intézet munkatársa tartott egy rendkívül érdekes előadást.

Az 1848–49-es eseményeket több mint 170 év távlatából hajlamosak vagyunk elég sablonosan látni, különös tekintettel a nők szerepére a forradalomban és az utána következő megtorlás időszakában. A nőkkel kapcsolatban általában közhelyekkel találkozhatunk, ha a forradalmi szerepvállalásról esik szó: ápolták a sebesülteket, zászlókat, fehérneműt varrtak. Valóban sokan támogatták férjeiket, fiaikat, testvéreiket, apáikat így, de ennél azért sokszínűbb a kép. Az arisztokraták közül háttértámogatást nyújtottak a harcolóknak a Zichy nővérek, Antónia és Karolina. Előbbi Batthyány Lajos felesége volt, és soha nem házasodott újra, utóbbi Károlyi Györgyhöz ment nőül.

Az Aradon kivégzett tábornokok özvegyeinek sorsa azt példázza, hogy a nők sokszor osztozni kényszerültek férfi hozzátartozóik tetteinek megtorlásában. Voltak azonban olyan asszonyok is, akiket saját tetteikért büntettek. Teleki Blanka grófnőt forradalmárok rejtegetése miatt ítélték börtönbüntetésre, ami után külföldre távozott. Kegyetlenebb sors jutott Maderspach Károly kohómérnök feleségének, Buchwald Franciskának, akit Julius von Haynau utasítására Ruszkabányán félmeztelenre vetkőztetve megvesszőztek. A forradalom híveinek támogatása mellett a vád az volt ellene, hogy 1848 júniusában egy úgynevezett szabadságfát állított fel többekkel, és elégettek egy császárnak öltöztetett szalmabábut.

Feltétlenül említésre méltó Lebstück Mária, aki Aradon raboskodott, mert a szabadságharc során férfiruhában harcolt. Emlékét Huszka Jenő Mária főhadnagy című operettje őrzi.1848-49 figyelemre méltó alakja Beck Vilma, az állítólagos grófnő, aki sikerrel kémkedett a magyaroknak, de inkább mindkét oldalnak. A Beck név és a grófi címe aligha volt igazi, s halála éppúgy nélkülözte a megszokott elemeket, mint az élete.

A megtorlás jegyében sok forradalmár került tömlöcbe. Közülük a morvaországi Olmützben (Olomouc) raboskodók viszonylag enyhe körülmények között töltötték büntetésüket, lehetőségük volt arra is, hogy rokonaik meglátogathassák őket. Sok fogoly felesége szállást vett ki a városban, hogy tarthassa a kapcsolatot a férjével.

1848–49 kapcsán felmerülhet az is, hogy nemcsak a mieinket érték veszteségek, hanem az ellenséget is. Nekik is volt leányuk, édesanyjuk, feleségük. Nehéz volna elvitatni, hogy Alfred Windisch-Grätz herceg nem közkedvelt figurája a magyar történeti emlékezetnek. Kevéssé közismert, hogy ő és családja 1848 júniusában Prágában tartózkodott, ahol az ottani felkelés során egy golyó kioltotta feleségének, Marie Eleonore Philippine Schwarzenbergnek az életét. Halála példázza, hogy egy osztrák főrangú asszony sorsa is váratlan fordulatot vehetett.

A példák – amelyeket hosszan lehetne sorolni – igazolják, hogy sem 1848–1849 történetét, sem az utána következő vészterhes éveket nem lehet úgy megírni, hogy a nőket kizárólag passzív szerepben ábrázoljuk – fejtette ki zárszóként a történész.

Forrás: Rákóczi Szövetség Oroszlányi Szervezete