A hagyomány szerint Június 29-én kezdték aratni a gabonát az ország több pontján, egy mondás szerint azért, mert a búza "nem vár tovább". Az aratás nemcsak megszokott munka volt, hanem szakrális munka is, melyet ünnepélyesen kezdtek meg. Az aratók a búzaföld szélén megálltak, levették kalapjukat, Istenhez fohászkodtak, hogy minden rendben menjen, és sok búzát takarítsanak be. Csak az ima után kezdték el a munkát. A népi hiedelemben már jó előre mágikus eszközökkel biztosítani akarták a jó termést, ezért már tavasztól fokozatosan figyelték a gabonanövény növekedését, Márk napján megszentelték, majd figyelték, hogyan fejlődik. Végül Szent Iván napján megfüstölték a széleket, hogy elzavarják a férgeket és élősködőket.

Aratáshoz babonák is társultak. Nem volt jó újhold idején kezdeni, vagy akkor, ha halott volt a faluban, mert mindkettő balszerencsével jár. Nem volt jó kedden vagy pénteken elkezdeni a munkát, mert akkor üres lesz a búza kalásza. Az arató először levágott egy kalászt, azt derekára kötötte és úgy kezdett munkához, mert állítólag az megvédte őt a hátfájástól. Tilos volt a megmaradt ivóvizet a tarlóra önteni, mert annak az embernek keléses lesz a lába. Az aratókat elsőként meglátogató gazdát vagy családtagját a learatott gabona szalmájával megkötözték, s csak akkor engedték szabadon, ha borral vagy pénzzel kiváltotta magát.

Az aratás befejezése előtt egy csomó gabonát lábon hagytak az égi madarak számára. Sokszor egy marék kalászt hagytak a tarlón, hogy a jövő esztendőben a zivatar kárt ne tegyen a vetésben. E búzacsomóról Rábagyarmat környékén azt tartották, hogy "Szent Péter lovának hagyják abrakul".

Az aratás utolsó kévéjéhez is kötődtek hiedelmek, általában varázserőt tulajdonítottak neki. Egyrészt abból készítették az aratókoszorút, melynek darabjait gyógyításra is használtak. Ezt a földbirtokosnak adták oda, de az utolsó kalászokból minden arató vitt magával egy csomót és azzal varázslást végzett: beletették az őszi vetőmag közé, volt, ahol a tyúkok elé szórták, hogy sok tojást tojjanak. Az utolsó kéve került télen, karácsonykor az asztal alá, hogy bőséget és termékenységet biztosítson.