A csend és az imádság helye, a kolostorok mindig is a tudomány fellegvárainak tartották magukat. Több, mint 600 éven át, a VIII. századtól a XIII. századig a szerzetesek és az apácák végezték a lakosság orvosi ellátását. Alapelveik között szerepet kapott az irgalmasság, a betegek gondozása minden kötelesség előtt.

A növények hatóanyagainak messzemenő figyelembe vételével alkalmazták őket receptúrákban, teákban és tinktúrákban, borogatásként vagy fürdőként. A betegségek növényekkel való gyógyítása mellett a cél főként a betegségek megelőzése és az egészség megőrzése volt. A kolostori gyógyítás holisztikus rendszerként működött, ami fontosnak tartotta a test-szellem-lélek egységét és természettel való összhangját. A páciens minden mozdulatát, viselkedését, beszédét megfigyelték, megvizsgálták a külső jeleket. Az arc színe, a bőr, a haj, a köröm, a szem és a nyelv állapota sokat elárul a szervezetben zajló káros folyamatokról. Nem a tünetet kezelték, hanem az egész szervezetet gyógyították.

Minden terápia, így a természetgyógyászati módszerek esetében is fontos szerepet játszik a beteg táplálkozása, nem véletlenül tartják úgy az ötezer éves indiai tanok, hogy az vagy, amit megeszel. Ezért nagyon ritkán fogyasztottak húst, mert hitük szerint minden állat egy korábban élt állat vagy ember újjászületése. A középkorban, de később a kolostorokban is csak növényi táplálékot fogyasztottak, ehhez ritkán társult tej, ünnepnapokon sajt. A sajtkészítés egyébként szerzetesek találmánya. Naponta háromszor ettek, böjti napokon pedig csak délben. Táplálékuk megegyezett azzal, amit ma egészséges táplálkozásnak nevezünk: zöldség, gyümölcs, gabona és tejtermékek.

A kolostori gyógyászatban nem foglalkoztak azokkal a gyógynövényekkel, amelyeket ma már a természetgyógyászat hívei előszeretettel használnak Európában (pld. teafaolaj, páfrányfenyő). Ugyanakkor figyelembe véve a természet- és orvostudomány vívmányait kiválóan ötvözték a régi tudást és tapasztalatot a modern kor tudásával.

Forrás: Sokszínű Vidék