A „Köszönöm, amit látok” című, a művész 52. önálló kiállítása több mint negyven olaj- és akvarellfestményt, selyemképet tár a látogató elé az alkotó mottója, Szentgyörgyi Albert gondolatainak jegyében: „Uram, azzal dicsérlek, hogy szebbé teszem a teremtés rám eső zugát, hogy fénnyel, meleggel, jóakarattal és örömmel töltöm meg világomat.”

A festőművész 16 akvarellképen láttatja Környe természeti szépségeit, épített örökségeit különböző évszakokban és napszakokban, például fehér lepel alatt és esti fényekben is. A még most is járványterhes időszakban a szeretteiért, barátaiért történő szeretetteljes aggódás miatt született meg benne a nehéz döntés: az 52. tárlatát személyes találkozás, megnyitó nélkül, ám annál nagyobb szeretettel ajánlja az érdeklődők figyelmébe.

Zsombolyai Mária 1947-ben született Nagyecseden, hétéves volt, amikor Oroszlányba költözött a családjuk, s azon szerencsések közé tartozott, akiknek az általános iskolában Závory Zoltán lehetett a rajztanára, ő ugyanis vallotta: a művészethez fontos lehet az iskola, de sokkal fontosabb az élet ismerete, az elmélyült gondolkodás, a tehetség, az érzelemvilág… Ezért talán ma sem bánja, hogy a képzőművészeti főiskola helyett virágkertésznek tanult.

Az első soproni kiállítása 1992-ben volt, azt követően lett tagja egyedüli nem soproniként a Soproni Képzőművészeti Társaságnak, a kölcsönös méltányolás és büszkeség jegyében. Akkor Fejér Zoltán festőművész így jellemezte: Zsombolyai Mária minden részletélményt magában hordoz. Ezért képes arra, hogy télen is valószerű érzetekkel fesse meg a dunántúli táj nyarát, és fordítva, nyáron a telét. A táj tartozékai közül a napot is mozgatja, a fasorokat pedig évszakos színátalakulásokban mutatja be… emberi és művészi átlényegülése a szereteten keresztül valósul meg.

Részlet egy 1996-os, Zsombolyai Máriával készült beszélgetésből: A festés adomány nekem. Ezt nem is tudom eléggé meghálálni. Sokszor leülök a kép elé és megkérdezem magamat: ezt te festetted? Valaki a segítségemre van. Igaz oroszlányi otthonomban magányos vagyok, és úgy látszik, az ecsetet én fogom, de valami belűről jövő irányít.

Az oroszlányi alkotó Buna Konstantin Sándor festőművész soraira a legbüszkébb: Milyen nehéz örömöt és mosolyt kiváltani az emberekben. Nem elég a jóindulat, tenni kell annak eléréséért. Aki mindezt eléri alkotásaival – a néző szívének felmelegítésével – Isten áldotta tehetség. A tájakat átszövő napsugár mindent széppé tevő fénye, maradandó élmény részesévé tesz mindenkit. Beengedi a nézőt az alkotó gondolatvilágába, együtt csodálkozva az eddig észre nem vett szépségekre. A harsogó színek életöröme, a megörökített tájak, házak, virágok ajándékok a szemnek és lélekemelők minden befogadónak. Mindezt Zsombolyai Mária festményei juttatták eszembe, s tettek szépségbarangolásaiban útitárssá.