Ebben a zűrzavaros időben 1046-ban, Lengyelországban megszületett egy kisfiú, akit szülei Ladiszlavnak kereszteltek. Édesanyjától lengyelül tanult meg beszélni. Magyar édesapja, a Vazul-fi Béla, későbbi felesége hazájában az otthoni hatalmi harcok veszélyeitől védve, biztonságban nevelhette fiait szigorú keresztényi neveltetésben.

Az országért aggódó főurak a már felnőtt László herceget, a megvakíttatott Vazul unokáját támogatták a királyság elérésében. Rá várt az ország egységének helyrehozása, annak szilárdságot, tekintélyt és erőt kívánó nehéz feladata.

László király kimagasló, mindenkinél fejjel magasabb termetével, lovagiasságával, nekilátott a rendcsinálásnak. Már hercegként kitűnt vitézi tetteivel az országot védő harci eseményekben. Királyként nem a palotájába zárkózva, magát testőrökkel körülvéve, az egyszerű emberektől elszakadva, felülről parancsolgatott. Neki nem kellett félnie népétől. Első volt a csatában, első volt a gyengébbek segítésében. Okos fejjel, keresztényi megbocsátással és népét szerető szívvel kormányozta az országot.

Szent István nyomdokain haladva, Szent László ismét megszilárdította az ország rendjét. Uralkodói nagyságának nemes, lovagias szellemisége eredményezte, hogy Dalmácia, Horvátország, és Szlovénia önként kérte magát a soknemzetiségű Magyarország Szent Koronájának védelme alá.

Egy középkori himnusz Szent Lászlót „Csillagok közt fényességes csillagnak” dicséri. Szentté avatásának napján, 1192. június 27-én, közel száz évvel halála után, a szentté avató pápai küldöttség szeme láttára délben, a nagyváradi székesegyház fölött, ahol eltemették, két órán át fényes csillag ragyogott.

Ereklyéi Európa székesegyházaiban, katedrálisaiban és kolostoraiban ma is igen népszerűek. Tőle vesznek példát, tőle merítenek erőt a hithez.