Ügyvédi oklevelét megszerezve, Zala megyében lett tiszti ügyész, árvaszéki jegyző, majd 1832-től helyettes alispán. 1833-tól követ volt a pozsonyi országgyűlésen, ahol kiemelkedő tudása, határozottsága, beszédkészsége és erkölcsi tartása révén csakhamar a reformellenzék egyik vezetőjévé vált. Az 1839-40-es diétán, Wesselényi és Kölcsey távozása után a liberális ellenzék hivatalos vezetője lett, s országos tekintély övezte. Nagy szerepe volt az amnesztia kiharcolásában, az ipar, a kereskedelem és a bankrendszer feltételeit javító törvények meghozatalában, szót emelt a halálbüntetés ellen, a magyar nyelv ügyében, a lelkiismereti és a szólásszabadság mellett, az úrbéri viszonyok megszüntetése érdekében. 1841-42-ben az országgyűlés büntetőjogi bizottságának tagjaként vett részt a büntető törvénykönyv kidolgozásában. 1843-44-ben a közteherviselés fő szorgalmazója volt, de a javaslatot követő véres zalai zavargások miatt visszavonult.

Otthonról is támogatta a védegyleti mozgalmat, s közvetített Széchenyi és Kossuth vitájában, bár inkább az utóbbi oldalán állt. A szabadelvű tábor összefogása érdekében 1846-47-ben ő öntötte végleges formába az ellenzék programját, az Ellenzéki Nyilatkozatot. Betegeskedése miatt 1847-ben nem vállalt követséget. Vidéki életéből az 1848-as forradalom mozdította ki: március 20-tól a megyei közgyűlés felkérésére részt vett az országgyűlésen, 1848 áprilisától pedig a Batthyány-kormány igazságügy-minisztere volt. 1848 júliusában az első népképviseleti országgyűlés tagjává választották. Miniszterként törvényjavaslatot dolgozott ki a hűbéri maradványok felszámolására, de az már nem léphetett életbe. Igyekezett mérsékelni Kossuthot, ellenezte a Béccsel való szakításhoz vezető jogszabályokat, a béke ügyében tárgyalt Innsbruckban és Bécsben.

1848 szeptemberében Jellasic támadása miatt a kormánnyal együtt ő is lemondott, de képviselőként tovább dolgozott. December 31-én az országgyűlés békekövetként küldte Windischgraetzhez Batthyányval és másokkal együtt. 1849. január 3-án, Bicskén találkoztak a herceggel, de megállapodásra nem jutottak. Deák nem tudott Kossuthék után menni Debrecenbe, ezért hazatért zalai birtokára, Kehidára. Itt vészelte át a szabadságharc bukását, az elnyomatás első éveit, személyes példájával hirdetve az önkényuralom elleni passzív ellenállást. 1850-ben eljárás indult ellene, de mivel nem volt részese az 1849-es trónfosztásnak, felmentették.

Deák Ferenc életútját áttekintve egy olyan ember, egy olyan politikus képe rajzolódik ki előttünk, akinél a leírt gondolat, a kiejtett szó és a cselekedet soha nem járt külön úton. Deák nem csak szép gondolatokat fogalmazott meg, nem csak magasztos eszméket tett közzé, hanem az egész élete ezeknek az eszméknek a legnagyobb alázatával, az erkölcsiségnek egy hihetetlen magas fokán, példaértékűen valósult meg. Egy olyan kiegyensúlyozott liberális politikusról volt szó mindig Deák személyében, aki képes volt figyelni az erőviszonyok alakulására, nem szigetelte el magát az uralkodó gondolataitól sem, nem hagyta figyelmen kívül megyéjének eredeti utasításait. Kivételes érzékenységű, másokat tisztelő személyiség volt Deák Ferenc.