A János név gyakorisága és a karácsonyi ünnepkörben való naptári helye miatt is kedvelt névünnep. A „jánosozás” a református falvak szokásvilágához tartozott. Egyénileg és csoportosan köszöntötték a névnapjukat ünneplő barátokat, rokonokat, szomszédokat. Ezek a köszöntők népi eredetűek, szerzői alighanem a kántorok és a tanítók voltak.

E naphoz a borszentelés szokása is kapcsolódott, mely a borvidékeken máig él. A szentelt bornak is – mint minden egyéb szentelménynek – mágikus erőt tulajdonítottak. Beteg állatot és embert is gyógyítottak vele: fülfájásra, fejfájásra, fogfájára is megfelelt. A baranyai, bácskai szőlősgazdák minden hordóba egy cseppet tettek belőle, hogy el ne romoljon a bor. A XII. században már a lovagi udvarokban búcsúzkodásnál, csatába indulás előtt itták, de itatták halálraítéltekkel is.

A pogány áldozati ital (libatio) emléke élt tovább abban a kora középkori szokásban, hogy a szentek ünnepén tiszteletükre bort ittak a templomban; majd, hogy a szokás egyházi értelmezése még inkább kidomborodjék, alakult ki a Szent János-napi borszentelés, ami a XIII. században Németországból terjedt el.

A szertartás hozzánk is átkerült; főleg a Nyugat-Dunántúlon és a német ajkú településeken volt általános.