A Kölcsey Ferenc Művelődési Központ és Könyvtár kiállítótermében megtartott előadáson a történész kijelentette: a huszita harci szekér és a hozzá kapcsolódó alkalmazás egymástól elválaszthatatlan.

Mintegy 200 éven át fordult elő a harctereken, és alkalmazásának kezdeti évtizedeiben kevésszer talált legyőzőre. A kézi tűzfegyverek rohamos elterjedésével és a hatékony tábori tüzérség kb. 400 évvel ezelőtti megjelenésével szorult háttérbe, majd tűnt el teljesen.

Harci eszközről lévén szó, a haditechnikai történet tárgykörébe tartozik. Az a tény, hogy a 15. század elején a Cseh Királyságban kitörő huszita felkelés, illetve háború résztvevői összecsapásaik során alkalmaztak olyan szekereket, amiket kis űrméretű lövegekkel és egyéb tűzfegyverekkel láttak el, haditechnika-történeti szempontból önmagában nem újdonság. A huszita felkelők szekérvárakra támaszkodva, defenzív módon vívták meg csatáikat. Az eszköznek köszönhetően drasztikusan lecsökkent a páncélos nehézlovasság és gyalogság erőviszonyai között tátongó különbség.

A 15. század első harmadában a magyar állam adaptálta hadseregébe a rá fenyegetést jelentő husziták harci szekereit, tűzfegyverekkel kombinált szekérvárait és alkalmazási módjukat. Ezek harctéri bevetése a Kárpát-medencében még a mohácsi csatavesztést követő másfél évszázadban is kimutatható.

A gazdag prezentáció bemutatta a középkori harci szekerek feltalálóját, a dél-cseh Jan Žižka z Trocnovatot, a robosztus járműveket, a szekérvárak tűzerejét, Kárpát-medencei gyártási helyszíneit, melyek főként Észak-Dunántúlon, Észak-Magyarországon, a magyar-cseh határvidéken és Erdélyben voltak.